Nemrég kutyasétáltatás közben egy nagy letört faág mellett elhaladva gondolkodtam el, nem is oly rég, ha Kajla meglátott egy ilyet egyből fark csóválva rohant oda, és még a nála háromszor nagyobb ágakat is próbálta elvonszolni. Akkoriban annyit nevettem a kis butaságain, ahogy ugrabugrált és folyton mosolygott a szeme. Furcsa ez a dolog, hogy még ő is megváltozott, apró dolgok, mégis. Már én sem vagyok az a kislány (nem mintha most már nagy lennék...) aki azzal az elhatározással lépett utcára, hogy rá fog mosolyogni a világra. És ez valahogy nagyon, nagyon szomorú.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése