Mindenfelé az iskoláról írnak, mindenki azt mondja: "már lassan vége a nyárnak". Még annyi, de annyi nap van addig, és milyen haszontalanul fognak szegénykék telni. Én már várom a szeptembert, a reggeli kómát, az ácsorgást a szekrény előtt, a toporgást a megállóban, a didergést, a zötykölődést, a bepárásodott ablakot, egyedül a zenémmel, a tömeg bámulását, a buszon rám törő magvas gondolatokat, a büfés néni forró teáját, a türkiz oszlopokat, a dohos osztályt, várom a pillanatot amikor megszidnak, mert kinyitottam az ablakot és bejön a hideg, az állandó zsivajt, a színpad előtt való átvonulást, a padra firkálást, a büfés melegszendvicset, az ismerős idegeneket, az osztály ablakában állást, a rossz poénokat, a bömbölő sulirádiót, meg úgy mindent.
Semmi bajom a nyárral, de egyenlőre elég volt belőle. Tudom, hogy tél közepén vissza fogom sírni a forróságot, és majd a fél karomat is odaadnám egy meleg fuvallatért. De most őszi idő kell nekem, az az esős, szeles, eleinte langyos, majd zimankós idő. Amikor előjöhet a sál, a vastag pulcsi, majd a kiskabát. Amikor színesek a levelek és táncolnak a szélben. Kell az eső utáni hűvös levegő, kell a borultság, kell a vékony fátyolként hullámzó reggeli köd. Úgy hogy várlak ősz, siess, vigyél el, tegyél magadévá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése