hibát hibára halmozva

Próbálok magamba merülni, felszínre hozni valamiféle értelmet. Félek a sötétségtől, a mélységben rejlő szörnyektől, az óriáspolipoktól, melyek lerántanak.Igazából mindentől félek, hogy nem áll meg a busz, hogy elhagyom a kulcsom, hogy elromlik a fülhallgatóm, hogy idegenek szólítanak le, hogy követ valaki, hogy eltöröm a bokám (pedig ez elég valószínű), hogy egyedül maradok, hogy átvernek... A jövőtől, a következő pillanattól.
Néha érzéketlen vagyok, legalábbis úgy teszek. Félrelököm a dolgokat, úgy teszek mintha nem venném észre, csak hogy ne kelljen velük foglalkoznom. Úgy érzem összenyomnak a rám bízott titkok, a problémák, én ott vagyok hogy meghallgassak bárkit, átérzem, de gyakran fogalmam sincs mit mondhatnék. Régen talán jobban ment, szívesebben foglalkoztam másokkal, mint magammal, de mára már nem tudok vigasztalni. Mégis hogyan osztogathatnék tippeket, ha a saját megoldásaim sincsenek meg? Önző vagyok, igen, valamennyire biztosan.
Nem ezt akartam kihozni belőle, de sosem úgy sikerül ahogy szeretnénk. Szívesebben írtam volna az igazi ősz hiányáról, a Dobogókői hóról, a Csocsis Halloweenemről, a könnyedén faragott tökről, arról, hogy zöldesbarnább a szemem, mint valaha, és még ki tudja mi jutott volna ide, ha szépen végigvezetem ezeket.