Bugyuta hasonlatokat találok ki, próbálom lefedni velük a történetem hézagjait, "a mi lett volna, ha" helyeit. Az ölelésszag elillant, csak úgy lassacskán egybeolvadt a porszemcséket táncoltató levegővel. Néha elkap az érzés, lehetnék én is olyan, miért ne? De aztán sosem, nem az én műfajom. Én már csak ilyen vagyok, untig ismételt szókapcsolatokkal és lélekremegtető dalokkal átitatva. Néha átüt a lapon a tinta, ilyenkor próbálom finomabban rányomni a papírra a tollat. De van, hogy menthetetlen. Míg összecsipegetem szavaim, a zeneszámok közti ezeréves másodpercekben belém markol valami. Ólálkodik körülöttem az űr, a rettenetes - a szó bizsergető értelmében - és felfoghatatlan. Körülbástyáznak az aggályaim, pedig aggódni értelmetlen. Vannak dolgok, amikről nem szívesen beszélek, enyhe kifejezés. Halogatok, trükközöm, enyhítő körülmények után kutatom, féltem magam, és féltem az emberek rólam kialakított képét. Nem tudom mit gondolnak rólam, néha jó lenne azt mondani, hogy: hé, bocsi, írd már le rólam a véleményed, csak hogy tudjam, hogy is álljak magamhoz. De ettől is félek. A csalódásoktól és azok okozásától.
Az illúziórombolásnak be kéne kerülnie a főbűnök közé, sőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése