migrénes molylepke

Hónapok teltek el, ominózus pillanatok ötlöttek fel, újra és újra és... Végtelen történet. De csak bennem él, kiegészül, minden epizód teljesen logikátlanul és erkölcstelenül kecsegtető. Hiába, mit tehetnék magam ellen? Vagyis inkább magamért, mert az előbb említett képzelgés van inkább magam ellen. Pergő percek. Lassan közeleg a pont, amikor már nem lesz hova tovább halogatni. Szorít. Dönteni kéne, tudom, hogy mit kéne, mégis... Folyton csak elmegyünk egymás mellett, én és a sosevolt lehetőségeim. Mindig visszacsúszom az általam ásott gödörbe. Vágyom a változást, de didergek, ha feltámad a szele. Hiába írom ki magamból, csak még jobban belém ivódik. Talán nem is jön ki soha. Butaság. Hamutartó, egy kiürített ugyan, de el nem mosott hamutartó, félmondatok, álmos sóhajok, zárójelbe tett szavak, megszakadt hívások, összegyűrt lapok, a bögre alján maradt el nem keveredett cukor, összeragadt szempillák, szétjött copfok, meglepő felajánlások, keresztbe tett ujjak, kihűlt helyek, nem tudom hova tenni momentumok.

Mindenkinek az életében elérkezett egyszer az a pillanat, amikor rájött, hogy bármennyire próbál is elmenekülni saját maga elől, akárhová megy, ő mindig ott van: a szenvedélybetegség és a kényszer nem más, mint a figyelemelterelés mesteri eszközei, amelyek csak elfedik a kellemetlen, de végeredményben tagadhatatlan igazságot.

J. R. Ward