tépd szét a virágzó melankóliát

Megmosolyogtató pillanatok, például amikor egy kisfiú még a buszmegállóból hazafelé is Harry Pottert olvas. Meg a kellemes tudat, hogy azért nem vagy olyan reménytelen beszélgetőpartner. Ismét olvasok, és tanulok, szinte egész nap. Fáradtan, de büszkén. Nehéz beleszokni ebbe a módiba, irtóra. DE képes vagyok rá, és meg tudom csinálni, és nehogy már elgyengüljek! Ilyenek és hasonlók, mert az eleje a legnehezebb, remélem.

Ott és akkor, amikor rám szakadt a szabadulás, és tovasétáltam, pedig futnom kellett volna, kitárt karokkal, üvöltve. Igen határozottan ezt kellett volna. De így sem baj, mert utána, utána azokban az emelkedett pillanatórákban úgy igazán mosolyogtató volt. És nem érdekel, és jól vagyok, köszönöm, akkor is ha nem kérdezed. Én hajtogatni fogom, minden együgyű kérdésre e bárgyú választ. Mert abban a pillanatban, hogy kimondom, el is hiszem. Tudom, hogy ez és ez milyen érzések, és együtt tudok érezni, de átérezni már nem (najó néha néma magányomban előtör, de ezentúl elkergetem, esküszöm!). És miért törődöm én pitiáner ügyekkel, mint mások véleménye, nem, nem, sohatöbbetnem. Igyekszem.