Kiszinezett/egyedien érzékelt frissen szüretelt emlékek kísérnek haza. Izzadt testek közt ugrálva a világ kicsit szebbnek tűnik. Minden eltűnik csak csontjaim ütemes rázkódása érezteti a valóságot. Ilyenkor élek, igazán élek. Az először látott testvérek, az összefonódó hangunk és az egymásnak ütköző felületünk. Mint egy igazi otthon, ahová bárki tartozhat (cliché). Vicces, hogy a tömegben érzem valakinek magam. Nem tudom hogy térjek vissza a hétköznapokba. Nem tudom, hogyan lehetnék ott is valaki. Addig talán nem is fog menni, míg a szomorú számokban lakom. Mennyi ideje, te jó ég, nem is tudok felidézni más korszakot. Szépen elsüllyedtem a kis mocsaramban. Visszatérve a koncertre; egyszerűen kikúrt jóvolt, az egész... Ki sem lehet fejezni, ahogy felhangzmott az első szám, tíz sor ötbe tömörült. Mindenki üvöltött, ugrált és ÉLT. A pogó is jó volt, söt. Imádtam az egészet, még az embereket is arra a két órára. Kár, hogy csak ideiglenes enyhülést hoz. Szeretnék valakivel beszélni, valakivel. Olyan hülye vagyok. Most a kisbuszban ülünk, már átjöttünk a határon, vannak csillagok, szeretem Bécset, a barátaimat is. Sosem akarok hazaérni. Ui.: bénázok a mobilbloggerrel.