Lassan jönnek a szavak, akadozva de jó így, lassú bólintások, semmitmondó sóhajok, naplementébe néző kételyek. Semmit sem csináltam, mégis így tűnik helyénvalónak. Örökké csak ezek a közhelyes felsorolások. Mindenki mindent kimondott már, mindenki mindent tud, érez és lát, mégse. Holnap sátorozni megyünk, aztán majd nórihoz, aztán koncertre - bár még kérdés melyikre - , aztán végevége. És ismét remegő buszablak mögé szorult álomképek. Befejezetlen. Nincs több majd jövőre, most vagy soha (és tényleg).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése