szenvedni gyenge és okozni gyáva

Az esti kávé, a reggeli hányinger. Körforog. Rosszul leplezett vágyakozás, hintalépésben jön a felismerés. Talán lehetne, lehetnél (lehetnék én a senkid). Mire ez a sok ide-nem-illő idézés. Buszos small talk, de csak szemmel. Játék csupán. Kicsit kikészültem, be kell vallani. Szinte őrület, egymást túlharsogó hangok a fejemben. A túlzás szép mesterség. Egészen közeli már, milyen szépen haladunk, csupán évek kellettek, s mennyi még. Néha sajnálom, hogy nem tudok tisztán beszélni, csak ilyen összefüggéstelen félmondatokban. Hopp egy egész. Túl sok oldalt szentelek képzelt megnyilvánulásoknak. Még mindig bakancsban és télikabátban járok, nem értem hogy kerülnek a talpam alá mezei virágok. (rossz) De tényleg, felettem elsiklott az idő, az előbb még sötét volt a reggeli buszon, most pulcsis, rövidnadrágos (?) emberek mindenütt. Kinőttük a helyet, kiestünk a fészekből. Szívszorító. Rég volt, nagyon, de volt egyáltalán valami? Most, hogy ismét ide vetődtem nehéz nem visszapörgetni az amúgy is untig ismételt emlékeket. Ebben az időszakban mindig a kacsa jön vissza, két zenekar közti zsongás, üveges sör és hullámzó utca. Van az egészben valami meghitt, édes megszokás. "Hogy állsz a tanulással"-féle kérdések. Csak néz, s nem felel, orrlukai kissé jobban tágulnak, szemeit biztosan magába fordítaná, ha lehetne. Az felgyűlt hordalékot elkezdi körbejárni a víz. Nincs lényeg, egyszerű süketelés, elterelés, ferdítés. Csak úgy teszek, mintha lenne mögötte valami. Érzékszerveinkkel felfogható jelenség, mely önmagán túlmutat. Túl sokat keverek már bele, kezdi azt a csöpp, feltételezett értelmét is elveszíteni. Összefolyik, folyok.

A banális élet átgázol rajtunk.

-

Csak a képek hangulatára emlékszem

outsiderként trappoltam utánatok

a sok cigarettától ivástól lepedékes szájjal

locsogtam felelőtlenül locsogtam álmatagon.

Parancs János