Van ez az újév meg az öröm, ha sikerül rendesen eldobnom egy szerpentint. És ahogy bámulom az olvasatlan üzeneteket jelző számot. Nem tudom hol tartok, hová. Végiggondoltam, hogy szinte minden évben másokkal köszöntöttem az újévet, mégis mindig ott volt legalább egy ember aki változatlan, aztán hogy milyen és mennyiféle társaságba keveredem folyton. Az utolsó évben kedvtelve gondoltam néha, hogy valamiféle kapocs vagyok aki összehoz különböző embereket. Olcsó áltatás persze. A deákon kibuggyanó pezsgők és a napok óta villámló tűzijátékok fényében rád törő kozmikus magány, amiről a 20. század bevezetésében esett szó irodalmon. Néha azt hiszem jobb ez így. Néha azon elmélkedem, hogy azért fejlődőképes vagyok, mármint kezdek elsajátítani valamiféle tudományos gondolkodást, ha lassan is. A kémia laborok amiktől elsőre kivert a hideg, az utolsó órára egész élvezetessé vált, és még oda is jött hozzám egy lány, hogy csináljuk-e együtt a kísérleteket, akivel eddig sosem beszéltem; akkor mégsem nézek ki annyira antiszociálisnak, ugye? Apró kellemes csalódások. Szürkület, mocskos lepedő, túl hideg van, hogy rendet tegyek, majd tavasszal. Idővel mindent kiheverünk, majd megszakad. Ahogy magamban írom a végeérhetetlen monológokat, s remélem egyszer valaki kiolvassa az elfordulásomból. Ráérünk, ugye?

"...mert én túl sok mindent szeretek és teljesen összezavarodok és becsődölök, ahogy rohanok egyik hullócsillagtól a másikig, amíg össze nem esek."