Tiszta volt az ég, a koncert még javában zajlott, még lüktetett bennem a zene, hallottam a tapsot, a tömeg moraját, az énekes hangját. Valami folytonos mosolygásra késztetett. Néha felpillantottam a csillagokra, néha hátranéztem a távolodó tömegre. Végül egyedül maradtam a hosszú utcában, néhol még égett a villany. Idejét sem tudom, mikor mentem haza ilyen korán, mikor töltött el utoljára ez a furcsa bizsergés. Ez a nyár olyan más volt, minden más. Már napok óta az megy a fejemben, hogy: "megváltoztunk, nincs vissza út". Iszonyú furcsa ez az egész. Talán túlságosan erőltetem a dolgokat, túlságosan vágyódom, nem kéne, be kéne érnem azzal amim van. Mert van valamim, csodálatos barátaim vannak, mindegyikük a maga módján imádni való. Amikor szomorkodom valami miatt, mindig ott van bennem, hogy most jól is érezhetném magam, csak el kéne engednem a rossz gondolatokat. De sosem teszem, pusztán dacból. Akkora hülye vagyok! Elengedem magam mellett a pillanatokat, amelyek akár felejthetetlenek is lehetnének. Elengedem önmagam, búcsút veszek, pozitív leszek, legyűröm a "sötét" énem. - Komolyan mintha valami elcseszett tini regényből léptem volna ki. - Úgy legyen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése