Nem jönnek a szavak a számra, bágyadtam bámulom a világot. Egyszerűen nem megy, pedig érzem, a zsigereimben bizsereg. Itt állok, már emelném a lábam, mégsem bírom átlépni a küszöböt. Furcsán zajlanak a dolgok, én pedig félek beleszólni. A ködös buszablakon át más minden, nyugodtabb, az iskola sötét folyosói is azok, minden valami ijesztő nyugodtságot áraszt. Talán így kezdődik a téli melankólia? Nem, az nem lehet. Határozottan jobb, mint tavaly, több élet, több szín, több mosoly. Mégis, egy apró részlet hiányzik. Valami még visszahúz. A múlt apró darabkái, az ezerszer megrágott falatok után maradt keserű szájíz, a kétségbeesett sóhajok aromája, az üresség visszhangja. Azt kéne mondanom, hogy elmúlik, csak egy kis kitartás kell, hogy minden jobb lesz. Meg kéne dorgálnom magam, amiért ilyen nyápic vagyok, de nem. Ez valahogy sosem segített. Igazából nem ígérhetek semmit, túl bizonytalan minden, reménykedem, halvány próbálkozásokat teszek, és ennyi. Jelenleg ennyire futja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése