újra meg újra, és még egyszer

Nem tudom, nem, nem, nem. Semmit sem. Csak várok és várok, túl sok szóismétlés, nyomatékosítás. Szóval várok valamire, ami kiszakít innen, ebből a szívfájdító eseménytelenségből. Persze nem is eseménytelen, csak sosem az amit szeretnék, ennél fogva nem is igazi esemény. Csak egy csöppnyit várnék, tényleg egy icipicit, semmi többet, de ez is túl sok, legalábbis úgy néz ki. Újabb mámorító este, mégis agyalok. Ki kéne szednem a lelkem vagy nem is tudom. Csak egy kicsit, pár pillanatra, lebegnék a semmiben, és az jó lenne, iszonyat jó. De nem, még várat magára, ahogy minden más is. A várakozás megöli a lelket, és mi van, ha a végén senki sem vár? Ha leszállsz a vonatról, és üres a peron. Szívás, ennyi, az élet nem áll meg.