Félig meddig jól mennek a dolgok, egyszerre érzem összeszedettnek és szétesőnek magam. Sok-sok beleborzongós gondolatom van, kínos, mégis megmosolyogtató emlékek. Belenyugvások és félrenézések. Végső mentsvárként mindig ott van a 'majd lesz valahogy', legfeljebb úgy, hogy semmi sem lesz, majd szépen elkopik. Idejét sem tudom mikor sírtam utoljára, úgy igazán. Ez jó, azt hiszem. Képlékeny pillanatok közt hánykódom, mire belépek egybe, az már meg is szűnik. Borzasztó, mégis oly édes e káosz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése