légy a barátom, tarts fogva, takarj be, bonts ki. kicsi vagyok és szükségem van rá, hogy felmelegíts. és lélegezz be!

Hazabotorkálsz, támaszkodva vetkőzöl, s mikor lefekszel, gonosz módon megindul a föld, egyre gyorsabban pörög, azt hiszed meghalsz, becsukod a szemed, csak rosszabb, a következő percben már reggel van, s te túlélted. Hányszor hisszük azt életünk folyamán, hogy kész, itt vége, te befejezted, nincs tovább, és mégis túlélünk, többnyire mindent, amitől rettegve csuktuk le a szemünket és ezernyi kéz markolt szívünkbe. Mindent túlreagálunk. Van valami iszonyat megnyugtató az egyedüllétben, kora reggel mezítláb, kicsit még imbolyogva lépkedni a linóleumon. Az aprócska konyhában reggelizni, miközben a sűrű csipke mögötti fehér homályt figyeled. A nagy piros óra kattogását hallgatni, megnyugtató. Komótosan élni a legjobb. Hisz hová sietnénk? A pillanatokat falni fárasztó és értelmetlen. Persze annak is megvan a szépsége, futni, ki tudja hová. Ijesztő az érzésekről beszélni, olyan megfoghatatlan, mégis túl erős, sokkal erősebb nálunk. Előbb-utóbb úgyis legyűrnek.

"nem akar, nem akar semmit

szeretném szeretni, de úgy érzem, nem megy

boldogság, te kurva

én úgysem foglak megkefélni újra

nincs már benn semmi

kívülről nézve meg mondhatjuk

lesz ez még így se

semmi baj, semmit sem vesztesz

hogy ha itt maradsz

végül meg utolsó sorban

úgyis itt maradsz"