Volt ez is az is, össze meg vissza. Folynak az események, bár néha jelentősnek tűnő - igazából csak túljátszott - üresjáratok előzik meg. El-el vagyok Kosztolányival és utóbb Coelhoval. Életátértékelő plafonbámulások és miegymások. Hétvégékről és a nagybetűs túlvárt talán túl is izgult Kacsanyitóról semmi különös, ingadozó, kellemeske, túlpörgött. Játszadozom világmegváltással, legalábbis a saját kis világoméval, nagyra törő fellángolások. Csak a szokásos. Idillbe menekülés a lélekdarálóból. Valami ragadós, mégis hamar elillanó folyadék vesz körül, élet vagy mifene. Dőlnek a nagy szavak, a röhejesen helyzetbe illő toposzok, és nem ér semmit, elszáll minden, még a véset is megkopik. Egyszerűen nem tudom megfogalmazni a felgyülemlett eszméket, minden felkavarodott, átláthatatlan káosz. De át kell-e vajon értékelni? Szükséges-e megfogalmazni? A hétköznapi élet nagy, drámai kérdései, kérem alássan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése