amíg létezem, én leszek az élet veszélye

A pillanat, amikor a bizonytalanul, de mégis elég erősen összeláncolt kerítés megbillen alattad, s te megdermedsz, várod, hogy kidőljön, várod a föld kegyetlen üdvözlését, de nem. Nem dől ki, te pedig folyatod a mászást, és máris a túloldalt vagy. Telemegy homokkal a cipőd, csípnek a szúnyogok, de téged mégis éltet az égszakasztó viháncolás, mely körültáncol, s átfordítja a világot, felhozza a csillagokat és részeg mámorba dönt. Szinte maguktól kapódnak el a pillanatok, versenyeznek a megörökítésért, sorban törnek meg a világító rudak, és végig kísért a gondolat, hogy lebuktok, jön valaki és meghall, szólnak, elküldenek. De nem jönnek, sosem jönnek, és rá sem jönnek. Száll a füst, miközben a parázs lassan eléri a szűrőt, beakad a vízibicikli pedálja, nem baj, ha kell kiúszunk. De nem, csak kijutunk valahogy, a víz egyre sötétlik, kellemes langymeleg hullámokkal kényeztet. A gyertya mindkét végét égetjük, főúton strandlabdázunk, egy homályba vesző rasztával koronázott arctól tincset kérünk, s lám kapunk. Ránevetünk az életre, rákiabálunk a sorsra, az pedig csak elnézően mosolyog. Mert ez csupán az élet, a maga egyszerűségében, nem kell túlreagálni.