A visszapillantóban tükröződő vörös napkorong, lagymatag hullámok és egy megmentett rovarélet. Bágyadt 'jól érzem magam'-szagú dolgok. Aztán vissza a monotonságba. Kiéhezve a hétvégékre, de még az előzőeken sem túllépve. Nappal szemben ülve, a feltoluló vágyaktól elgyengülve. Levendula és füst, én, ez vagyok, gomolygó, halovány, lila. Bár Csocsi szerint a sötétkék vagyok - az a mély és már majdnem fekete, mégis van benne valami élénk, legalábbis én így írnám le a színt -. Régen mondta, réges-régen. Végleg kiázott a Balaton a hajamból vagy csupán elfedte az újabb festékréteg. Harmadszor is átírom a bejegyzés címét. Ventilátor-fútta tincsek csiklandozzák a kulcscsontom. Volt egy nyúlfarknyi szakasz, amikor úgy éreztem, a helyemen vagyok, tartozom valahová. Aztán elmúlt. Most próbálom rendbe tenni a dolgokat. Elegem van az utálkozásból, a keserű mosolyokból. A 'nem tudom hová tenni' dolgok elhalványulnak, jelentéktelenek, mintha meg sem történtek volna. Epizódok. Kicsit felizgatták az egómat, semmi több. Még mindig várok, az egyértelmű reménytelenség ellenére, még mindig hiszem, hogy jelentése van az álmoknak és a végeérhetetlen elkalandozásoknak. Mert minden lehetséges, ez a tudás az én vesztem, azt hiszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése