Egy maréknyi köd a lila égboltról épp bekúszik a fülembe. Rácsapódik az agyamra és leheletnyi tejüvegburát von köré. Ilyesmikkel magyarázom a gondolataimban sorra felszínre bukkanó roncsreményeket. Mintha a jägeres poharak aljáról öntögetném össze az utolsó elfeledett cseppeket. Múltmorzsák, olvadó lábnyomok, visszaköszönő esték. Mintha hamut ennék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése