Feldobtam egy érmét, írásra fogadtam és nyertem. Szeretném, ha ilyen apróságokon állna a világ. Lényegtelenségek, körbe keringő toposzok, rég használtam ezt a szót, csak kimondatlan lebegett fölöttem, s ezzel mindent elmondott rólam. Felrémlenek kicsinységek, összefüggéstelen pillanatokba bújtunk, aztán levegő után kapkodva takaróztunk ki, mikor összeforrtak. Sokat gondolok a tisztázatlan semmiségeimre, gondolataink talán álmunkban kergetőznek, s mi nem is tudjuk, csak valami hajnali mosoly sejteti remegő árnyaink táncát. Éjszakánként hánykódom a levegőtlen szobában, figyelem a foszforeszkáló sötétséget, az égő szemeimet érzem csupán, semmi mást. Később majd gúnyos mosolyok sarkait tépi füleim tövéig a múlt, hogy a keserédes álmok később visszaszelídíthessék meztelen félmosollyá. Végighúzom ujjaim a kerítés barázdáin, észre sem veszem, mikor elfogy, már csak a levegőn doboló görcsös mozdulat maradt. Majd eljön a pillanat, egyszer csak a görcs lesz, fagyos csomó a foszló húsban. Bámuljuk egymást, hogy lássuk bámulunk-e, elvetélt ölelések ríkatnak meg sötétben. Közben végeérhetetlenül várjuk a világmegváltó virágok virradását.
And darling don't. Don't you start to scream. It doesn't mean anything.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése