rosszul vagyok, hogy jobban legyek

Próbáltam írni, folyamatosan monológokat gyártok a fejemben, leírásra kész gondolatok, mégsem jutnak el odáig. Hol kezdhetném.. már nagyon rég el akarom kezdeni valahol aztán mindig szánalmasnak találom magam. Egyszerűbb volt, amikor azt hittem tudok újat mondani, mindent meg- és átfogalmazni. Azóta már mások szavaiban találom csak meg amit úgy szeretnék kimondani, mégsem jutna soha az eszembe magamtól. 

Végül sikerült elmennem voltra, csak másodikára és jó volt, tényleg az, a koncertek persze: Fish!, Bermuda, Parkway Drive, Rise Against, Vad Fruttik. Azt hiszem ennyi. Ugrálni és üvölteni, ha nem is tudtam a szövegeket. Csak fruttikon majdnem bőgtem, ilyen sem volt még, mit mondhatnék, mondjuk nem vették észre, el voltak foglalva persze, meg nem is akartam észrevetetni magam. Ez nem nagy dolog, de talán fontos lehet az újabb üresedésem folyamatában, igazából nem annyira új ez, tán évek óta el sem múlt, de azt hittem idén jobb, eddig egész jól áltattam magam azt hiszem. 

Azóta, mármint volt óta nem voltam a nagyszüleimnél sem, pedig megígértem és nem is hívtam őket, pedig tudom hogy ez így szar és megbántom őket, de nem megy. Az egész családosdi nem megy nekem, nem tudom hogyan kéne működnie. Apám is mérges volt tegnap vagy csalódott, nem tudom, csak este hívott, hogy én is kereshetném igazán, én meg csak annyit tudtam erre felelni, hogy hát eddig mindig ő keresett, pont ez az. De mégis nem tudom miért jó, hogy odamegyek, eszek, aztán üldögélünk a tévé előtt, felhozzák a diákmunkát, meg ezt-azt, mindig ugyanazokat a sablonos szarokat és legtöbbször már nem is mondok semmit, csak nézem őket, és hogy mennyire lent vannak, és akármit is mondanak nem lesz változás. De nem is mondhatom ki, amit gondolok, nem így megy, a szavak rég nem segítenek. Aztán meg dühös vagyok, mert elcsesztek, legalábbis esélyt sem adtak, hogy magamtól csesződjek el később, de sohasem vették észre vagy ha igen sem csináltak semmit. Túl sok ez így, igazából nem is akartam soha leírni, pedig még alig mondtam valamit, mármint tényleges dolgokat. 

Annyi minden lenne még. Majdnem félbehagyom. Ha most nem folytatom, akkor soha.

Mindig olyan kettős voltam, van amikor egyszerűen lassú vagyok, nem fogom fel a dolgokat vagy hülyén értelmezem, máskor az első szótól világos minden. Nem tudom. Azt hiszem ez a csütörtöki kipróbálás kinyitott bennem valamit, nem hiszem, hogy jó. Mindig rosszul érzem magam, ha sokat beszélek magamról. Hunyorgós sejtések. 

Még így sem mondok el szinte semmit. Sokszor beszélek érdektelenségről, pucér benyomásokról, amikor befejezem nem értik minek mondom, gyakran kérdezik, hogy ennyi? és? Ennyi. Úgy szeretnék érdekes lenni, megfogó. Nem tudom kompenzálni magam. Mégis befejezem, már túl nehézzé váltak az ujjaim. Azért vicces a "magam" folyamatos ismétlése. 

"Látod, ez a baj, Medve. Összekevered a dolgokat. Mi ért a legtöbbet? Belekevered az embereket, öregem, ami a látványnak nem tesz jót." (Ottlik)