Mozdulatlanul ülsz, kicsit megőrülsz, megszédülsz a képektől. Darabok a lelkemből, jó ez így potyog a törmelék. Néha csak megszűnök, aztán egyszer majd előtörök. Tudod, van az, amikor suttogsz, amikor rázkódsz, amikor halként tátogsz, amikor elönt a méreg, amikor bevered a térded... Amikor élsz. Sokszor félsz. Mivé válsz vajon? Emberré talán, de nem is biztos, hogy akarod. Csak vársz és vársz, egy helyben állsz. Minden amiben hiszek, létezik egyáltalán? Van félelmetesebb dolog az életnél? És csak sóhajtozol, álmodozol, sóhajtozol, álmodozol, és... Nem érted, én sem értem, mi nem értjük, ők sem. Talán nincs is mit érteni, de akkor mi értelme. Jaj, az ember szörnyen tudálékos egy faj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése