Néha már lelkiismeret-furdalást érzek, mert nem érzek semmit, nem aggódom, nem parázok rá a dolgokra, amikre elvileg kéne. Érzéketlen vagyok? Nem hiszem. Csak furcsa, hogy körülöttem mindenki nyugtalan, én meg békésen üldögélek. Nem látom értelmét kiborulni és szorongani. Azt hiszem már túlságosan belém ivódott a "majd lesz valahogy" dolog. Bár próbálkozom, nem az árral úszok, csupán, ha elkap egy nagyobb hullám kicsit hagyom magam sodródni. Vagy valami ilyesmi. Zilált vagyok, szétszórt, kómás, felhős szemű, álmos szívű, közhelyes közhelykedvelő, gondolkodó, érdeklődő és érdektelen. Értelmetlen. Inkább hagyjuk.
"- Tehát abba a korba léptél, amikor az ember felfedezi azt, hogy a világ el van baszva, és nem egyszerű helyrerakni. Hát tanulj meg együtt élni vele. Nőj fel bazdmeg! - Megkeményedett a tekintete, sosem láttam még ilyennek.- Boldogulj az életben. Na erre mit lépsz?"
Irvine Welsh: Skagboys
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése